Fővárosi illemhelyek története
A budapesti nyilvános illemhelyek története
Az első nyilvános illemhelyet a fővárosban a mai Deák Ferenc téren állították fel 1870-ben. Az illemhely Jennings rendszere szerint épült. A fedetlen, kör alakú építménynek ajtó nélküli, de védfallal eltakart bejárata volt. Középen állt a szifonos medence, melyet sugárirányban elrendezett vaslapok hat állóhelyre osztottak. Az egész berendezés vasból készült 3757 Ft 50 kr-os költséggel. Ezután sokáig nem létesítettek illemhelyet.
A nagykörút megnyitásakor a Közmunkatanács néhány Párizsból vásárolt öntöttvas vizeldét helyezett el. A Főváros minden házmestert utasított, hogy szükség esetén bárkinek adják ki a házi közös illemhely kulcsát.
1895-ben a Beetz vállalkozó cég ajánlatának elfogadásával kezdték el építeni – még ma is egy-két helyen fellelhető – zöld házakat. A Beetz-féle illemhely világszabadalmat jelentett „Olajjal szagtalanított vizelde” néven.
A II. világháború előtt 82 illemhely működött Budapesten. Ezek közül 12 megsemmisült a háború alatt.

Az építésügyi miniszter 1950. március 22-én kiadott rendeletével a nyilvános illemhelyek a Főváros, ezt követően pedig, 1950. május 3-án a Csatornázási Művek kezelésébe kerültek.
A 80-as években már több 100 illemhely működött Budapesten. 1983-ban a Csatornázási Művek által kifejlesztett egyszemélyes, félautomata illemhelyeket állítottak próbaüzemre az V. ker. Március 15. téren.

A kedvező tapasztalatokat követően továbbiakat telepítettek elsősorban a belváros nagy forgalmú helyeire, olykor iker-kialakítással. 1996-ban már 29 automata illemhely működött a fővárosban.
Az ipari műemlék jellegű, Beetz-féle vasvázas illemhelyek felújítását 1985-ben kezdték meg az eredeti külső megtartásával és korszerű belső, vandalizmussal szemben is ellenálló védelemmel ellátva (pl. XII., János kórház melletti, VI., Nagymező utcai, az I., Lovas úti, I., Hunyadi szobor melletti, VI., Lövölde téri, IX., Ferenc téri).

Beetz-féle "zöldház"
1996-ban, amikor profiltisztítás következtében az illemhelyek üzemeltetésével az Il-Net Kht-t bízta meg a Fővárosi Közgyűlés, a Csatornázási Művek már 112 db közterületi illemhelyet üzemeltetett.
A Fővárosi Közgyűlés 2009 májusában döntött úgy, hogy ismét a Fővárosi Csatornázási Művekre bízza a budapesti nyilvános illemhelyek üzemeltetését. A társaság azonban nem tudott azonnal munkához látni, mert meg kellett várnia az illemhelyeket 1996-tól üzemeltető IL-NET Kht. végelszámolását és megszüntetését. A feladat annál is sürgetőbb volt, mivel a fővárosi illemhelyek állapota tarthatatlanná vált. Míg 1996-ban még 112 működő és nyitva tartó illemhely volt, 2009-ben 74 nagyon rossz állapotú maradt csupán. Ebből 38 illemhely teljesen használhatatlan, romos állapotban került vissza a Csatornázási Művekhez és csak 36 egység volt üzemképes, messze elmaradva a XXI. század elvárásaitól.
Tróntörténet
Bár az angolok vízöblítéses megoldása kétségtelenül forradalmasította „kisebb-nagyobb” dolgainkat, de addig illemhely-történelmünkben sok, meghökkentő megoldás született. Még egy Da Vinci is. Kód nélkül.
Amikor a görög Hérodotosz Egyiptomba utazott, feltűnt neki, hogy az egyiptomiak házaikhoz árnyékszéket építettek, és nem a szabadban végzik a dolgukat, mint ahogy Görögországban szokás volt. A rómaiak erről is, mint sok minden másról nagyban gondolkodtak, mérnöki munkájukat dicséri, hogy az általuk épített hatalmas szennyelvezető csatorna, a Cloaca Maxima ma is fontos szerepet tölt be Róma szennyvízelvezetésében. Amikor Vespasianus császár felépítette a százezer ember befogadására alkalmas amfiteátrumot, az építményben tömeglatrinákat is elhelyeztek. Legtöbbjük 25 üléses félkör volt. Így vált az illemhely őse a társas élet színterévé.
Az első közép-európai budit St. Gallenben találták meg. 820 körül Gopper apát alakíttatott ki a szerzeteseknek apró kis kamrácskákat. Hasonlók voltak a középkori várakban is. A magasabb szinteken elhelyezett, lyukas aljú helyiségből a vizes várárokba vezetett a rendszer. A középkori városokban már az 1300-as években tilos volt az utcán végezni a kis és a nagy dolgokat. A polgárházaknál titkos odúnak nevezték az árnyékszéket.
A reneszánsz nemcsak a művészetben, de a mérnöki gondolkodásban is hozott újdonságot. Az első összerakható éjjeliszék tervezése Leonardo Da Vinci nevéhez fűződik. Ezeket a középkori szerkezeteket kárpitokkal, a tehetősebbek bársonnyal vonták be. Ekkoriban az utcai illemhelyeket a vécés nénik cipelték, vállukra helyezett lécen egy vödör, rajtuk köpeny, ezzel takarták el a szükségben lévőt, ha úgy hozta a helyzet.
A középkori városok lakói éjjeliedényeket használtak, amelynek tartalmát nemes egyszerűséggel az ablakon át az utcára öntötték. Később törvény kötelezte őket arra, hogy hangos kiáltással figyelmeztessék az arra haladókat, hogy időben el tudjanak ugrani.
Aztán Angliában feltalálták a WC-t. Tervezőjéhez, John Harrigtonhoz maga a királynő is ellátogatott, hogy megnézze a vízöblítéses csodát. Az 1598 körül megalkotott szerkezet (Water Closet, azaz WC) gyorsan népszerűvé vált a szigetországban. De csakis ott!
Az 1700-as évek végén Franciaországban még mindig a pottyantós budi működött, míg a spanyol király lakókastélyában egyáltalán nem volt illemhely. Ebben az időszakban szörnyű járványok söpörtek végig Európán, az emberek kezdték felismerni a higiénia fontosságát. Ha lassan is, de kezdett elterjedni a legtisztábbnak bizonyult szerkezet és a hozzá tartozó csatornahálózat.
1840-ben Longfellow, a költő vízöblítéses WC-t szereltetett házába, ezzel meglehetősen nagy feltűnést keltett, hiszen ő volt azt első, aki ezt az Egyesült Államokban megtette.






